Kereken fél évszázada varázslat történt a Megyeri úton.

Napra pontosan fél évszázaddal ezelőtt, 1975. november 5-én az Újpesti Dózsa Megyeri úti stadionjában a lila-fehérek klasszis csatára, Bene Ferenc egy olyan parádés gólt szerzett, hogy aki látta, az egész biztosan élete végéig nem felejti el.

De ne rohanjunk annyira előre, nézzük az előzményeket! 

Az Újpesti Dózsa labdarúgó-csapata 1975 tavaszán zsinórban hetedik alkalommal nyerte meg a magyar bajnokságot, s ezzel ismét kiharcolta a legrangosabb európai kupasorozat, a Bajnokcsapatok Európa Kupája indulási jogát.

Várhidi Pál alakulata az akkor még egyenes kieséses rendszerben zajló tornán az első fordulóban a svájci FC Zürich együttesét idegenben lőtt góllal búcsúztatta, hogy a következő körben azzal a Benficával nézzen farkasszemet, amelyet két évvel korábban egyszer már simán legyőzött.

Ezúttal azonban Portugáliában, a párharc első meccsén nagyon rossz napot fogtak ki a lila-fehérek, s 5-2-es vereséget szenvedtek. Ennek ellenére az Újpesti Dózsa labdarúgói nagyon fogadkoztak, hogy kiköszörülik a csorbát, ledolgozzák tetemes hátrányukat, és ismét elbúcsúztatják a luzitánokat.

A két csapat a következő kezdő tizeneggyel indult csatába:

Újpesti Dózsa:

Rothermel Ádám – Juhász Péter, Dunai Ede, Horváth József, Tóth József – Zámbó Sándor, Tóth András – Fazekas László, Bene Ferenc, Dunai Antal, Nagy László 

Benfica:

José Henrique - Barros, Malta da Silva, Eurico Monteiro, Vítor Baptista - Artur Correia, Toni, Vítor Martins - Shéu, Moinhos, Rui Jordao

Amint az összeállításból kiderült, Várhidi mester a háromgólos hátrány tudatában nem óvatoskodott, és egy kifejezetten támadó felfogású gárdát küldött a pályára. De csak így lehetett esélyünk!

És lám, remek újpesti szokás szerint az ügyeletes gólzsák, Bene Ferenc révén már a meccs elején a vendégek hálójában táncolt a labda. A második gól viszont csak nem akart megszületni, így a szünetben egygólos hazai előnyt mutatott az eredményjelző. 

Az idő viszont egyre fogyott, így mindenki tudta, hogy valami varázslatra lesz szükség. 

Az 54. percben aztán ez a pillanat is eljött. 

Történt ugyanis, hogy a portugál kapus, José Henrique felvett egy hazaadást, majd kicsit az idehúzás szándékával komótosan körülnézett, hogy kézből kirúgja a labdát. Ekkor a mellette baktató újpesti center, Bene Feri úgy tett, mint aki csak lemondóan visszafelé sétál, és hátat fordított a hálóőrnek. 

Henrique – mint egy ráérős kosaras – még pattogtatni is elkezdte a labdát, majd szép magas ívben feldobta, hogy hatalmasat bikázzon bele. A mi csodacsatárunk viszont csak erre a pillanatra várt, hirtelen megfordult, majd a levegőben lévő labdát egy gyors mozdulattal a Benfica hálójába pöckölte. 2:0 !

Felejthetetlen pillanat volt, és bizony a derék portugál kapus talán még ma sem érti, hogy miképpen került a játékszer a háta mögé. Sőt, a tréfás szurkolók szerint még most is a Megyeri út - Mildenberger utca között keresgéli a jobb lábát, hiszen az szinte kirepült a nagy lyukat rúgástól, amivel jobb híján csak egy-két kósza szúnyogot küldött át a másvilágra.

Ráadásul néhány percen belül Nagy László fejesből volt eredményes, s máris megvolt a nagy álom, a 3:0...

És ez még mind semmi, a mieink Martins kiállítása miatt emberelőnyben játszhattak. Úgy tűnt, hogy semmi és senki nem állíthatja meg az újpesti hengert.

De aztán Zámbó is pirosat kapott, majd a csereként beálló Nené a világ végéről rúgott egy gólt, márpedig ez a magyar bajnok vesztét okozta. 

Szomorú lett tehát a vége, az pedig legalább ennyire szomorú, hogy egyetlen felvétel nem sok, annyi sem maradt meg a magyar labdarúgás történetének egyik legemlékezetesebb góljáról.

(a képen a két csapatkapitány, Bene és Toni cserél zászlót)