Tizenhat esztendeje döbbenetes tragédia történt Németországban.

Tizenhat évvel ezelőtt, 2009. november 10-én szörnyű tragédia rázta meg a sport világát. 

A német labdarúgó-válogatott kapusa, Robert Enke pályafutása csúcsán, mindössze harminckét esztendős korában tragikus hirtelenséggel elhunyt, s mint kiderült, önkezével vetett véget az életének.

De vajon mi történhetett? 

Akik nem ismerték őt közelebbről, és csak ekkor szereztek tudomást a lelkében dúló feldolgozhatatlan drámáról, döbbenten olvasták a híreket.

Hogy megtudjuk, mi vezettet a tragédiához, ugorjunk vissza néhány évtizedet az időben...

A futballszakemberek Robert Enkét már tizenévesen kiváló képességű kapusnak tartották, nem véletlenül szerepelt olyan neves csapatokban, mint a német Borussia Mönchengladbach, a portugál Benfica, vagy a spanyol Barcelona.

Hosszú légiós évek után a legjobb kapuskorban, huszonhét esztendősen Hannoverbe tette át a székhelyét, ahol rövidesen csapatkapitány, és a gárda egyik legjobbja lett. 

Olyannyira jól ment neki a védés, hogy az még a válogatott szakembereinek is szemet szúrt, így Oliver Kahn és Jens Lehmann „nyugdíjazása” után, a 2008-as Európa-bajnokságot követően ő kapta meg a Nationalelf egyes számú mezét. 

A kívülállók számára minden tökéletesnek tűnt, ám a színfalak mögött, Robert magánéletében rémálomszerű dráma zajlott…

Feleségével, Teresával még a gimnáziumi éveikben szerettek egymásba, és aligha volt boldogabb ember náluk, amikor megtudták, hogy kisbabájuk lesz. Azonban a sors döbbenetes csapást mért az ifjú párra. Kislányuk, Lara 2004 augusztusában súlyos, gyógyíthatatlan szívbetegséggel született. 

A lelkileg összetört szülők és az orvosok mindent megtettek, hogy a pici lány életben maradjon, ám a kezelések és a műtétek csak átmenetileg javítottak Lara állapotán. 

Miközben a csatárok a kapuját rohamozták, Robert Enke hétről hétre úgy állt a gólvonal elé, hogy bármikor elveszítheti gyermekét. Az amúgy is befelé forduló, érzékeny lelkivilágú, csendes édesapa nem panaszkodott a játékostársainak, csupán tette a dolgát aktuális csapata mérkőzésein.

Hogy amint felharsant a hármas sípszó, az öltözőbe rohanjon, és reszkető kézzel hívja a szerelmét:

– Ugye, jól van a kislányunk? – kérdezte minden egyes alkalommal, amikor nem lehetett velük, s nagyot sóhajtott, amikor Teresa megnyugtatta őt.

Így ment ez két teljes esztendőn keresztül. 2006. szeptember 17-én azonban bekövetkezett az, amitől a legjobban rettegtek. Lara beteg szívecskéje megszűnt dobogni.

Mindössze két évet és tizenhét napot élt a kicsi lány.

Robert Enke teljesen összetört, és ettől a pillanattól kezdve már soha többé nem volt önmaga.

Noha minden segítséget kipróbalt, pszichológushoz is járt, ám lelki fájdalmai mindinkább elviselhetetlenné váltak. Éjszakánként az ő kis tündérkéjével álmodott, és olyankor minden egyes alkalommal megjelent egy apró, boldog mosoly a szája szegletében. 

Éppen olyan boldog mosoly, mint amikor délutánonként a közelükben lévő játszótérre sétáltak hintázni és csúszdázni.

Ilyenkor legszívesebben fel sem ébredt volna, ám ahogy kinyitotta a szemét, azt érezte, hogy valami láthatatlan démon újra meg újra belemártja a kést az ezer sebből vérző szívébe. Mindenhol a kislányát kereste, és nem tudott belenyugodni abba, hogy nem ölelheti át többé.

Végső elkeseredésében a kezére tetováltatta Lara nevét, mert azt érezte, hogy ha csak egy kicsit is, de így mindig együtt lesznek majd. 

Ám hiába, semmi nem hozott enyhülést…

A gyászoló szülők rendszeresen jótékonykodtak, szívbeteg gyermekeknek segítő kórházakat és alapítványokat támogattak, de Robert csak őrlődött és őrlődött. Teresa nagyon féltette férjét, akit a futballpályán aratott sikerei sem villanyoztak fel, ezért közösen úgy döntöttek, hogy a fájdalmukat enyhítendő, örökbe fogadnak egy féléves kislányt, Leilát. 

De Roberten ez sem segített…

A depressziója egyre ijesztőbb méreteket öltött, amellyel komoly egészségügyi panaszok jártak együtt. 2009 októberében gyomorfájdalmak miatt több meccset kénytelen volt kihagyni, ám novemberben visszatért, és ismét ő lett a csapata legjobbja. Meghívót kapott a válogatottba, és úgy tűnt, hogy ő lesz a kezdőkapus a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon. 

Azonban Robert Enke más utat választott…

2009. november 10-én beült a kocsijába, és elindult a német válogatott edzőtáborába. Legalábbis mindenkinek ezt mondta. 

Ott azonban hiába várták a csapattársai, végül soha nem érkezett meg...

Ahogy Hannovert elhagyta, megállt egy vasúti kereszteződés mellett, az órájára pillantott, és kiszállt az autójából. Mindent eltervezett, tudta, hogy mikor érkezik a menetrendszerinti vonatjárat. 

Aztán amint néhány perccel később feltűnt az óriási sebességgel robogó szerelvény, közelebb lépett a sínekhez, és nagy levegőt vett. Talán meg is nyugodott egy kicsit, mert tudta, hogy másodperceken belül véget érnek a szenvedései, így hát becsukta a szemét, és a vonat elé vetette magát.

A kocsijában megtalálták a búcsúlevelét, amelyben elnézést kért a feleségétől, a szeretteitől és a szurkolóktól. Arra kért mindenkit, hogy értsék meg őt. Három év kínzó szenvedés után nem bírta tovább a lelke.

Mi pedig, akik megrendülten nézzük ezt a fényképet, amelyen az édesapa karjaiban tartja a kapusmezbe öltöztetett beteg kislányát, csak egy dologban bízhatunk…

Abban, hogy Robert és Lara Enke 2009 november tizedike óta valamelyik égi játszótéren ismét együtt játszanak. Úgy, ahogyan régen.

Mosolyogva, fájdalmak nélkül…