A labdarúgás egyetlen háromszoros világbajnoka ma ünnepelné születésnapját.

Napra pontosan 85 esztendeje, 1940. október 23-án született a futball történetének egyik, ha nem a legnagyobb alakja, a legnépszerűbb sportág egyetlen háromszoros világbajnoka, Edson Arantes do Nascimento, vagy ahogyan mindenki ismeri, Pelé.

A Santos kivételesen tehetséges középcsatára az 1958-as svédországi világbajnokságon még csak 17 éves volt, de bekerült a brazil válogatott keretébe, s meglehet, az első két csoportmeccsen még nem kapott szerepet, a kvartett utolsó, sorsdöntő összecsapására, a Szovjetunió elleni, végül 2:0-ra megnyert ütközetre már bevetette őt a szövetségi kapitány, Vicente Feola.

S hogy milyen jól teljesített, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az egyenes kieséses szakaszban, a negyeddöntőben is kezdőként kapott szerepet, méghozzá a magyar válogatottat búcsúztató Wales együttese ellen. S ha már ott volt, győztes gólt szerzett, ettől fogva pedig kirobbanthatatlan lett a csapatból. 

De ez csupán a kezdet volt, a franciák elleni 5:2-es diadal alkalmával mesterhármast ért el, majd a fináléban, ahol a változatosság kedvéért szintén 5:2-re nyertek, duplázni tudott. Ráadásul az egyik gólja szebb volt mint a másik, nem csoda ha később élete legcsodálatosabb időszakának nevezte ezt a parádés néhány napot.

Pedig volt miből választani, hiszen további két alkalommal, 1962-ben és 1970-ben is magasba emelhette a világbajnokoknak járó Jules Rimet-kupát.

S hogy milyen zseniális képességű csatár volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy pályafutása során ezernél is több gólt szerzett, és tulajdonképpen végig hűséges maradt szeretett klubjához, a Santoshoz, ahol 638 bajnokin 619-szer volt eredményes. Csupán 35 évesen szerződött a New York-i Cosmosba, ahol két szezonon keresztül népszerűsítette tovább a labdarúgást az amerikaiak nagy örömére.

A brazil válogatottban is ontotta a gólokat, 92 fellépésén 77 alkalommal zörgette meg az ellenfelek hálóját.

És most járjunk utána, hogyan is indult ez a varázslatos karrier!

1956, április 

Egy melegítőbe öltözött, középkorú úr kopogtatott be a Santos labdarúgó csapatának elnökéhez. 

Valószínűleg nem sejtette, hogy ezzel a lépésével örökre megváltoztatja a futballtörténelmet…

De ha már időutazás, ugorjunk vissza még bő két évtizedet, hogy bemutassam nektek, ki is volt ő valójában!

1934, Olaszország

Az akkor még a későbbi nagy sikerekről álmodni sem merő brazil labdarúgó-válogatott az olaszországi világbajnokságon (amely egyenes kieséses rendszerben zajlott) rögvest búcsúzni kényszerült. Nem lepődött meg ezen senki, az volt a papírforma, hogy a spanyolok jussanak tovább, s miután kevesebb mint fél óra játék után 3:0-ra vezettek, könnyűszerrel meg is tették ezt. 

Ebben a brazil gárdában játszott történetünk kulcsfigurája, egy bizonyos Waldemar de Brito nevű játékos. A kiváló csatár az évek során több mint egy tucat egyesületben szerepelt, hogy a visszavonulását követően tehetségek felkutatásával kezdjen el foglalkozni.

Először egy Bauru nevű város azonos nevű csapatánál bízták meg ezzel a szép feladattal. Brito nagy lelkesedéssel vágott bele a munkába, hiszen jól ismerte a klub visszavonult játékosait, köztük azt a Dondinhót, akit nagy tehetségű középcsatárnak tartottak, bár sérülései miatt nem futhatott be fényes pályát. Fiatalon vissza is vonult, s kemény kétkezi munkát vállalt, hogy el tudja tartani a családját, köztük az elsőszülött gyermekét, Edsont, vagy ahogy otthon becézték, Dicót.

A kisfiúról hamar kiderült, hogy örökölte édesapja tehetségét, futballtudásával hamar kitűnt az idősebbek közül is. Ez Brito úrnak is egyből szemet szúrt, amint a grundokat járta, úgyhogy beajánlotta a kisfiút a Baurunál. Dico nagy álma vált ezzel valóra, s ettől kezdve a pályán töltötte minden szabad idejét. Sőt, gyakran tanítás közben is kilógott, az iskolát ugyanis nem igazán kedvelte.

Nem véletlenül, hiszen gyakran csúfolták a társai, például gúnyt űztek belőle akkor is, amikor a kedvenc kapusának, Bilének a nevét rendszeresen rosszul, Pilének ejtette. A komisz osztálytársaknak több se kellett, Pelének kezdték el csúfolni, amit a kis Dico olyannyira ki nem állhatott, hogy eleinte össze is verekedett azokkal, akik így szólították.

Emiatt olykor büntetést kapott a szüleitől, ám nagyon bölcsen a futballtól sosem tiltották el. 

És milyen jól tették…

Itt ugrunk vissza az időben 1956 áprilisába, amikor Waldemar de Brito, a melegítős úriember megfogta őt, és beállított vele Brazília egyik legismertebb csapatához, a Santoshoz, mert úgy vélte, hogy az ő kis felfedezettjének a legjobbak között van a helye.

– Dico, ülj csak le itt kint a padon, amíg beajánlom magunkat a klubvezetőnél – mondta a mentor a klubház előtt, majd az elnök irodájába érve azonnal a tárgyra tért:

– Hoztam magammal egy gyémántot. Tizenöt esztendős – mondta, de meg se várva a választ, folytatta is:

– Meglátják, tíz év múlva ő lesz a világ legjobb futballistája! Itt ül kint a padon. Én vagyok a mentora.

– Hogy micsoda? Egy kissrác, aki a világ legjobb futballistája lesz? – értetlenkedett a klubvezető.

– Igen, nézzék csak meg közelebbről, itt vár kint a folyosón, futballcsukával a lábán. 

– Ide figyeljen, de Brito úr, maga meghibbant? Mi a csudáról áradozik itt?

– Csak nézzék meg, ahogy futballozik. Ő lesz a legjobb!

Waldemar de Brito állhatatos ember volt, addig győzködte a klubvezetőt, míg az odahívta a Santos szakembereit, hogy szemügyre vegyék az ifjú tehetséget. Nos, az edzők tátott szájjal bámulták a kis zsenit, ahogy a labdához nyúl, és soha többé nem engedték el. 

Sőt, még a mentora is munkát kapott a klubnál. 

Még szép, hiszen egy gyémántot hozott ajándékba a Santosnak.

A többi pedig már maga a futballtörténelem...

A kis Dico rekordidő alatt a felnőttek között találta magát, hogy később minden rekordot megdöntsön, és valóban a világ legjobbja legyen.

Ráadásul a gúnynevével is megbarátkozott, hiszen ez lett a művészneve a pályákon.

És ma már ez a legismertebb név a világon:

PELÉ

Azt hiszem, hogy annak a melegítős úrnak, Waldemar de Britónak elég jó szeme volt a futballhoz…